A magyar táj szerepe az érzelmek nevelésében

Abstract

Az alkotó ember a gyermek oly friss, elfogulatlan szemléletével csodálja meg a világ jelenségeit, mintha épp most látná először. Gyönyörködik szépségükben és igyekszik megfejteni a titkukat, hogy megoszthassa másokkal is. Keresi a kifejezésnek azokat a módjait, amelyek képesek megmutatni az elmondhatatlant, a szavakkal leírhatatlant. Ez egy szellemi - lelki kaland. Felfedezés. Látomássá nemesíti a látványt, „megszenteli”, amennyiben érzéssel, tehát lélekkel telíti. Ez a művészet igazi lényege, s ebben hasonlítható éppen a teremtés szent aktusához. A művész tudja talán csak a ma emberét visszavezetni ebből az elprofanizálódott világból a megszentelt tér lelki-szellemi biztonságába. Mircea Eliade A szent és a profán című könyvét, amelyben elprofanizálódott világot emleget, 1957-ben adták ki. Akkor mi hol tartunk ehhez képest ma, elképzelni is nehéz. A mai ember mit szóljon, vajon hogyan lehetne leírni a különbséget, ami a mai világot jellemzi? Az ember ősi igénye a rend. Kell, hogy a fizikai biztonság mellett legyen egy szellemi biztonságunk, amiben eligazodhatunk és amiben otthon érezzük magunkat. Mert a természetbe születtünk, ma is itt van körülöttünk és bennünk, csak egyre nehezebb meglátni. Mi tehetünk róla és érte. Mert az Isten közel van.