Rövidített megjelenítés

Jakab, István
2024-08-21T10:36:32Z
2024-08-21T10:36:32Z
2024
http://hdl.handle.net/20.500.14044/25767
A bevezetőjében leírom, hogy a vízimolnárok a molnároknak egy különleges, egyéni típusa, akik a hajómalmon dolgoznak és élnek. A munkájukhoz szükségük van folyóra, amely az energiát szolgáltatja az őrlés folyamatához. Megállapítottam, hogy Európa nagyvárosai szinte mind folyóval rendelkeznek, így a legfőbb energiaforrás a folyóvíz miatt gyarapodtak ezek a városok, létrejöttek a kikötők, átkelőhelyek, hidak, kereskedelmi csomópontok, piacok, kézműves céhek. De ugyanezek a folyók ivóvízzel látták el a városokat és öntözővízzel a város környéki mezőgazdaságot, amely ellátta élelmiszerrel a városok gyarapodó lakosságát. A legfontosabb élelmiszer Európában a gabona volt. Ennek feldolgozásához szükséges volt olyan őrlőmalmokra, ahol gazdaságosan lehetett a városokhoz közel gabonát őrölni. Több forrásra hivatkozva leírtam, hogy az ókori Rómában találták fel az úszómalmokat, mikor a gótok 536-ban elterelték a malmaikat hajtó patakokat. Voltak olyan arab szerzők forrásmunkái, akik szerint a Kínaiak fedezték fel 737-ben. Magyar forrás először 1595-ben, mint tervként vázolja fel a hajómalmot, de lehet, hogy ez csak plágium volt. Valóságos adatok az 1580-as évi török összeírásokban szerepelnek, olyan betelepített német hajómalomépítő-mesterek és molnármesterek által készített hajómalmok. 16 pontba szedtem, hogy milyen tudással kellett rendelkezniük ezeknek a mestereknek, és egyéb szakképzés hiányában, mit kellett a következő nemzedéknek továbbadniuk. Részleteztem, hogy a céh mit követelt meg tőlük és mit nyújtott számukra, illetve írtam arról, hogy milyen keretet adott az egész életüknek és munkájuknak. Leírtam, hogy a céhen belül milyen ranglétrát kellet megmászniuk, hogy mesteremberként eljussanak a csúcsra. Az 1867. évi Ideiglenes Hajómalmi Rendszabály újabb keretek közé szorította a működésüket, majd a nem sokkal később a 1872. évi VIII. törvénycikk az első Ipartörvény számolta fel a céheket. Így a szigorítások nyomán a céhek jótékony segítségét is elvesztették. A fiatalokat már nem vonzotta a zord körülmények, a napi 24 órás megfeszített munka. Amíg az idős molnárok folytatták a munkát és ápolták a hagyományokat, kitartottak, de lassan, csendesen, utánpótlás hiányában feledésbe merült a vízimolnárság mestersége. Végül leírtam, hogy azért választottam ezt a témámnak, mivel a gyökereim kötnek hozzá, mert anyai ági ükükapáim foglalkoztak ezzel a szakmával. A Barbaró családfelmenői, bár csak elbeszélés alapján, vízimolnárok voltak. Édesanyám (született: Barbaró Magdolna) által én ennek a népes vízimolnár-család leszármazottainak a 10. generációs tagja, és az egyik családfa-kutatója vagyok. Mindezek bizonyítására mellékeltem a családi „örökségről” az őrlőkövek-maradványokról készült fotókat.hu_HU
dc.formatPDFhu_HU
huhu_HU
Egy kihalt mesterség – A vízimolnárokhu_HU
Open accesshu_HU
Óbudai Egyetemhu_HU
2023. november 9-10.hu_HU
Budapesthu_HU
Kandó Kálmán Villamosmérnöki Karhu_HU
Óbudai Egyetemhu_HU
Műszaki tudományok - anyagtudományok és technológiákhu_HU
mesterséghu_HU
vízimolnárhu_HU
ipartörténelemhu_HU
Konferenciaközleményhu_HU
XXXIX. Kandó Konferencia 2023 Kiadvány kötethu_HU
local.tempfieldCollectionsKönyvrészletekhu_HU
Kiadói változathu_HU
17 p.hu_HU
XXXIX. Kandó Konferencia 2023hu_HU
978-963-449-357-0hu_HU
Óbudai Egyetemhu_HU
Budapesthu_HU


A dokumentumhoz tartozó fájlok

Thumbnail

A dokumentum a következő gyűjtemény(ek)ben található meg

Rövidített megjelenítés